Mányi István: Kurucz Ferenc képei elé
IWIWSatartlapGoogle bookmarkTwitterFacebook


Tisztelt Egybegyűltek, Hölgyeim és Uraim!

Autodidakta, így mondják. Művészféle.
Akadémián nem tanult. Festeni másutt sem. Megúszta hát a személyiség és a skolasztika konfliktusait.
Egyébiránt iskolapadból kijutott bőven Kurucz Ferencnek.
Mérnök is, közgazdász is. Marketingigazgató 1995-ig.
Ekkor vágott feleségével saját vállalkozásba. Innen datálható az elborulás is, ahogy Ő mondja.
Festeni kezdett.
Bármilyen távol essék is ez tanult mesterségeitől, úgy tűnik elég volt a feltörő vágy a színek világa iránt, és egy északi fekvésű alagsori műterem, ahonnan a vázlatokat, elkészült műveket ki lehet / kell vinni a napvilágra. Mustrára.
Az eredet a középiskolában gyökerezik. Saját rajzok, rajzok a fél osztály helyett, hogy aztán ez a kézség évtizedekig rejtőzködjön, várjon a kipattanásra, a pozitív energiák felszabadulására.
Kurucz Ferenc örömfestő, a szó legjobb értelmében. Munkáival örömet szerezni saját magának, családjának, barátainak, tágabb környezetének, a nagyközönségnek. Mert eleddig egyetlen, akkor is a MUSZ székházban, 2003-ban rendezett kiállítása eredményeképpen, Őneki már közönsége van.
Impresszív képei felkeltik a szemlélők érdeklődését. Mese és álomvilág ez a lélekből táplálkozó varázslat.
És öntörvényű értékítélet is. Irányzatokhoz nem tartozik, izmusok nem érintik. Saját hang ez.
Hajnali villamos, külváros, Józsefattilai kör. Párizsi híd, munkábamenők, hajnali párás képzetek.
Fantáziaképek.
Tavaszi zápor, Tisza holtág, elhagyott kőbánya, nyári fények.
Téli reggel a tóparton.
Természetfestés és épületek.
Elhagyott malom és szűk belvárosi udvar ecetfával.
Külön fejezet a peronok világa.
A nagyapa 424-es gőzparipájának bűvköre. Moldova György jut eszembe. „Akit a mozdony füstje megcsapott.” Őket igen.
Gyerekkori emlék ez. Távoli állomás.
Kimeríthetetlen források ezek.
Új fejezet az erdélyi látomások csendje.
Az erdélyi tájak szeretete és féltése.
Erked, a kihalt falu, a bélesi víztároló, falu a fogarasi havasokban és Székelyföldön, hóolvadás Retyezátban, Nagymadaras – patak tavaszi fényben.
Vágyódás a szépre, a jóra.
Fénnyel átitatott képek, örömzuhatag, a kedvelt Mozart zene hangjaira. Melankólikus képeiben is ott a derű.
Képzeletét nem köti gúzsba fásult technika.
A repertoár szinte szertelen.
Olaj, pasztell – micsoda színek – akvarell, tusrajz, higított tinta, a gyorsaságot feltételező akril, a szén vázlatszerűsége.
Vázlatok és képek, sorozatok születnek az északra néző alagsorban, zenehallgatás közben, jó borok társaságában.
Jó képek.
Amit nem tud rögzíteni a fotómasina, az is ott ragyog munkái színe-javán. Lelkesült ecsetének vonásai, máris személyes ismerőseink.
Képek az Ő passziójából a mi örömünkre is.
Kedves Mindnyájukéra.
A kiállítást megnyitom.


2005. április 25.                    Mányi István